Korai írások a reklámanyagok ellen (2009)

2012. május 19.

Én, Fekete Árpád 2009-ben írtam két írást az áruházláncok reklámanyagainak a pazarlása ellen, és PDF-ben terjesztettem őket. Ez két írás ugyanarról a témáról, talán egy írás különböző verzióinak is lehetne nevezni őket. Akkor még csekély volt a bölcsességem, ami abból is látszik, hogy könyvnek neveztem egy rövid írást (amit most esszének nevezek). Mégis úgy döntöttem, hogy megosztom őket, mert tartalmaznak néhány háttérinformációt a reklámanyagok elleni prodzsektemmel kapcsolatban. Az írásokat kissé át kellett szerkesztenem, hogy ne látsszanak túl butának, igazak maradjanak és ne építsenek olyan információra, ami nem közkincs. Természetesen ezek az esszéim csak ötletadásra alkalmasak, és az ötletek nincsenek bennük annyira kidolgozva, hogy módosítás nélkül konkrét törvényeket lehessen kiolvasni belőlük. A későbbi írásaim ebben a témában részben ezekből az ötletekből táplálkoznak, de már közelebb állnak ahhoz, hogy a való életben is megvalósíthatók legyenek. Nem állítom, hogy ezek az írások a lehető legjobb ötleteket tartalmazzák a témában, ezért mindenkit arra biztatok, hogy próbálja meg az ötleteket továbbfejleszteni.

Fekete Árpád - A reklámkiadványok papírpazarlása ellen

2009. július 27. (a PDF verzió dátuma)

2012. május 19. (javítva és megosztva HTML-ben)

BEVEZETŐ

Rögtön leírom, hogy miért írom ezt az esszét: azért, mert a postaládáinkba hetente túl sok reklámkiadványt dobálnak be, ez pedig rendkívül pazarló, és szennyezi a környezetet. Mivel Földünkön a kellemes létezés bizonytalanná vált a környezetszennyezés miatt, szükségessé vált tenni a környezet védelméért. Erre pedig az egyik legkönnyebb lehetőség az lenne, ha csökkenteni tudnánk a reklámkiadványokra pazarolt papír, víz, festékanyag és energia mennyiségét. Ennek megkísérléséről fog szólni ez az esszém. A reklámkiadványokat lehetne elfogadni és szelektív hulladékgyűjtőbe gyűjteni is, de ez sokkal környezetszennyezőbb annál, mintha a reklámkiadványok papírját le sem gyártanák. Ehhez a környezetvédelmi filozófiához ragaszkodni fogok ebben az esszében, bár a szelektív gyűjtést javaslom azoknak akik reklámkiadványokat olvasnak.
Az én célom tehát az, hogy lecsökkentsem a legyártott reklámkiadványok mennyiségét. Ebből túl sok van, amit a saját józan eszünkkel is lemérhetünk úgy, hogy összehasonlítjuk az általunk hetente kapott reklámkiadványok papírmennyiségét az egyéb újságok, sőt az egyéb felhasznált papírok mennyiségével. Láthatjuk, hogy a reklámkiadványok papírmennyiségéből arányaiban túl sok van. Ez pedig szinte kivétel nélkül a szemétbe kerül, olvasás után vagy olvasás nélkül. Ezért is hívják ezeket a reklámkiadványokat más néven szemétpostának. Mivel ezt a szemétpostát a magyar lakosság nagy része kapja, ez óriási mennyiségű szeméttermelést jelent. Ez az írásom Magyarországon, a jelenlegi magyar viszonyokhoz íródott, de a Föld más részein is hasonló helyzetet képzelek el, ezért az esszé valószínűleg hasznos lehet más országok olvasóinak is.
A szemétpostának két fajtája van: az egyik a postacímre érkező, névre szóló borítékozott reklámanyagok, a másik pedig a minden, környékbeli postaládába juttatott szórólapok, reklámkiadványok. Ez az írásom nem foglalkozik a szemétposta postacímre küldött változatával, de akit ez érdekel, annak tudom ajánlani egy környezetvédelemmel foglalkozó magyar jogász, Dr. Kalas György írásait, legalábbis Magyarországon.
Úgy vélem, hogy az írásom bevezetője a megfelelő hely arra, hogy ismertessem azokat a rossz dolgokat, amiket a reklámkiadványok okoznak. Bemelegítésként kezdem azzal, amit az apámtól hallottam. Ez pedig arról szól, hogy a betörők néha úgy döntik el, hogy melyik lakásba törjenek be, hogy megnézik, melyik postaládában voltak túl régen ürítve a reklámkiadványok. Mert ott valószínűleg nyaralni mentek az emberek vagy ilyesmi. Erre tessenek vigyázni!
A reklámkiadványok ürítése egyébként az emberek saját szemétdíjába számít bele, pedig nem ők termelték, nem ők akarták a szemetet (amennyiben nem szánják rá az időt elvinni szelektív hulladékgyűjtőbe).
De az esszémet mégsem az ilyen kisebb károk elkerülése végett írom, hanem azért, mert a reklámkiadványok papírja ­újrahasznosításon keresztül vagy anélkül fából készül, ezért pedig erdőket kell kivágni a Földön, és ez bolygónk éghajlatát veszélyezteti. Azt, hogy a fakivágás éppen milyen mértékben történik, valamelyik környezetvédő szervezet szívesen ismertetheti a kíváncsi olvasóval, mert az erdőirtás olyan gyors mértékű, hogy maradandó adattal nem tudok szolgálni ezen a területen. Ezzel el is mondtam, hogy az erdőirtás túlságosan nagy mértékű. Ezt elkerülendő írom tehát az írásomat, a papír pazarlása ellen, de ez az esszé példát mutat, és nemcsak a papír pazarlását kívánja megszüntetni, hanem a példamutatáson keresztül többféle más pazarlást is, ami a környezetet szennyezi, csak jöjjenek rá végre az emberek.
A környezetvédelmi szempontból aggasztó dolgok megismeréséhez pedig mindenki nézzen csak körül a világban és a környezetvédő szervezeteknél. Előre van jelezve a nyomorúság, a mi dolgunk pedig ezen valamiképpen csökkenteni.

POSTALÁDA­CIMKÉK

Sok ember igényli a reklámkiadványokat. Mert a reklámkiadványokban benne van, hogy mit, mikor, és hol lehet olcsóbban megvásárolni. Illetve olyan árukat reklámozhatnak bennük, ami az embernek nem jutna eszébe magától, hanem így szerez piacot magának az áru. Ez az áruházláncoknak komoly üzleti érdeke, ez már érthető.
Viszont sok embernek az idő többet ér, mint a pénz, és ők általában a legközelebbi boltokba mennek megvenni az árut. Ezeknek az embereknek általában nincs szándékában olyan árut venni, amire csak egy reklámkiadvány miatt gondoltak. És legtöbbjük nem bánná, ha kevesebb erdőt pusztítanának ki a Földön. Ez utóbbi embertípusból nagyon sokan azt sem bánnák, ha nem kapnának reklámkiadványokat a postaládájukba. Az említett kétféle embertípus nem ért egyet abban, hogy a saját postaládájába reklámkiadványt kapjon­-e vagy ne.
Az tűnik erre a legkézenfekvőbb megoldásnak, hogy aki akar, az kapjon, aki nem akar az pedig ne kapjon. Ezt pedig a postaládán egy reklámkiadványokat tiltó (vagy éppen engedélyező) cimkével lehet a legegyszerűbb módon jelezni, ahogy ezt már próbálták is sok helyen, több­-kevesebb sikerrel. Magyarországon ez még nem terjedt el széles körben, de nyugatabbra több sikert értek el ezen a téren, mivel nagyobb volt az ügy társadalmi támogatottsága, de úgy vélem, hogy még ott sem állnak a helyzet magaslatán. A sikertelenség okát abban kell keresni, hogy a postaládára ragasztott cimke általában magánszemélyek kezdeményezéséből adódik, a reklámkiadványt kézbesítőket pedig semmi sem kötelezi arra, hogy ne dobjanak be reklámkiadványt oda is, ahol tiltja a cimke. Sőt úgy is dönthetnek hogy egy emeletesházban a lépcsőre teszik a szórólapokat és akkor már kész is van a pazarlás. Ezért, ha környezetvédelmi sikert akarunk elérni, akkor valahogyan köteleznünk kell ezeket a kézbesítőket, hogy a környezetvédelemnek megfelelő módon cselekedjenek. Pedig ez nekik nem áll érdekükben, hiszen a kevés fizetésüket sok esetben annak arányában kapják, amennyi reklámkiadványt elterjesztettek. A környezetvédelmi siker eléréséhez tehát a kézbesítők fölé kell nyúlni, vagy az áruházláncokhoz vagy az államhoz.
Ez az írás megkísérli azt, hogy a politika kikerülésével lehessen megoldani ezt a helyzetet, mivel Magyarországon ez az esszé írója az esszé írásának idején nem rendelkezik politikai hatalommal. De egyébként is tanulságos "alulról" megközelíteni a kérdést.
Nyilvánvaló, hogy azok, akik akarnak reklámkiadványt, kapjanak is, hacsak vészhelyzet nem lesz a Földön. A többiről pedig a politika kikerülése esetén magukkal az áruházláncokkal érdemes tárgyalni, hiszen ők adják a fizetést a reklámkiadványok kézbesítőinek is. Ez az esszé azt állítja, hogy lehetséges, hogy a cimkék bevezetése hasznára lenne az áruházláncoknak és az is lehetséges, hogy beleegyeznének ennek alkalmazásába. Ehhez azonban észérvekre van szükség, hogy a magunk oldalára állítsuk őket. Úgy tűnik, hogy optimálisabb a tiltott postaládákból kispórolni a reklámkiadványokat, azért mert az ilyen emberek általában nem vesznek semmi olyat, amit a reklámból kívántak meg, másrészt pedig a reklámkiadványok nyomtatása költséges, és ennek megspórolásával az áruházláncok pénzt spórolhatnának (különben több lenne a kiadás mint a bevétel belőle). Még a terjesztőik is jól járhatnának, ha ugyanannyi fizetést kapnak mint előtte, a munkaidővel arányosan. Talán egyedül a reklámkiadványokat létrehozó ipar sínylené meg ezt a változtatást, de nem tudok róla, hogy ez az áruházláncok érdekeibe ütközne. De talán egy gazdag mecénás még őket is kárpótolni tudná a környezetvédelem érdekében valamilyen munkával. Az áruházláncok pedig úgy reklámozhatnák magukat ezután, hogy mindinkább környezettudatosak. Én tehát úgy vélem, hogy minden "főszereplőnek" hasznára lenne a reklámkiadványok szelektív terjesztése, a pazarló terjesztése helyett.
Sokféle ötletet lehetne még szülni a cimkék alternatíváiként, de a lényeg az, hogy a tiltott postaládákba nem érdemes reklámkiadványt tenni, és hogy ezt minél szélesebb körben el kell terjeszteni.

AZ ÁRUHÁZAK MEGGYŐZÉSÉRŐL

Előbb írtam az áruházak meggyőzéséről azon a területen, hogy gondoskodjanak róla, hogy a tiltó cimkékkel jelzett postaládákba ne dobjanak be reklámkiadványt, a saját érdekükben. Most valami többre szeretném kérni őket: gondolkodjanak el azon, hogy érdemes lenne­-e csökkenteni a reklámkiadványok terjedelmét, és terjesztési gyakoriságát. Mert ha ez megtörténne, azzal automatikusan nagy környezetvédelmi haszon lenne elérhető. A reklámkiadványok terjedelme és terjesztési gyakorisága ugyanis olyan dolgok, amik nagymértékben bántják a környezetvédelmi lelkiismeretünket, éppen a pazarlás nagy mértéke miatt. Érvnek azt lehetne felhozni a kevesebb reklámozás mellett, hogy talán az ember egy egyszerű szórólapra önkéntelenül is rátekint, míg egy többoldalas kiadvány végiglapozására az esetek kis részében van csak ideje.
Ezt a témát tudományosan lehetne még vizsgálni, de ebben az esszében csak az emberek józan eszére igyekszek hatni. Kutatásra érdemes még annak a körzetnek a méretének a meghatározása, ahol a reklámkiadványokat megkapják (hiszen nem sok ember szeret a város másik végébe járni vásárolni). Illetve azt is lehetne kutatni még, hogy milyen típusú árukat érdemes szerepeltetni a reklámkiadványokban (én inkább azokat hirdetném, amelyeknek lejárna a szavatossága az aukció nélkül).
De ha az egyik áruházlánc egyoldalúan lecsökkentené a reklámját, akkor attól kellene félnünk, hogy a reklám miatt a többi áruházlánc fölékerekedne a környezetet védeni kívánónak. Ez az áruházak egymás elleni versenye miatt van. De közös elhatározással, a környezetvédelem érdekében le tudnánk csökkenteni ezt a versenyt egy áruházláncok közötti írásos megállapodással, hogy papír formájában történő reklámozásukat kölcsönösen csökkentik. Ez egy szép példa lenne az áruházláncok társadalmi szerepvállalására a környezetvédelem érdekében. Már csak közös akarat kellene hozzá. És miért ne lenne ez lehetséges? Hiszen az áruházláncok vezetői is emberek. Alternatívaként pedig lehetne környezetvédőbb hirdetési módszereken gondolkozni. (Például az áruházlánc egész készletének a lényege csak az interneten lenne elérhető, a reklámkiadványokban csak a romlandó akciós áruk szerepelnének.) Annyi még a kívánságom, hogy több legyen a kommunikáció a környezetvédők és a reklámozók között, és ez előbb vagy utóbb több egyetértést kell hogy szüljön.

AZ ÁLLAMI SZIGOR

Az esszém előző részében alulról szemléltem a reklámkiadványok problémáját, mert csak olyan megoldásokra szorítkoztam, amit egy magánember vagy egy szervezet törvényes keretek között megtehet. Most viszont úgymond kibővítem az elméleti eszköztáramat, felülről szemlélem a reklámkiadványok problémáját, mert azokra a lehetőségekre is gondolok, amiket politikusaink megtehetnének a reklámkiadványok pazarlásának csökkentéséért. Ezek pedig az adókivetés és a törvényhozás. Könnyen el tudnék ugyanis képzelni egy olyan adót, amit úgy hívnának, hogy "reklámadó", és a papír formájában terjesztett reklámkiadványokat megfelelő mértékben megadóztatná. Így valószínűleg csökkenne a papír (víz, festék, energia) pazarlása, de ha nem, akkor szép bevétel jönne be az államnak a környezet védelméért. Gondolom ezt valamiféle reklámkiadvány-­ellenőr bevonásával lehetne megvalósítani. És ez a módszer együtt is alkalmazható lenne az előbb említett reklámkiadvány­-csökkentő technikákkal is. Az esszé elején lehetőségként említett módszereket lehetne a törvény erejével is segíteni. Például meg lehetne büntetni azt, aki tiltott postaládába tesz reklámkiadványt, vagy azt, aki pl. nyolc oldalasnál nagyobb terjedelmű reklámkiadványt ad ki hetente.

A REKLÁMKIADVÁNYOK VISSZÁSSÁGAI

Ha már megírom ezt az esszét, megemlítem azokat a jó és rossz dolgokat is, amiket a reklámkiadványokban olvastam és tapasztaltam, illetve azokkal kapcsolatosak. Kezdem azzal, amit az apámtól hallottam, ő pedig valószínűleg a rádióban hallotta. Arról van szó, hogy egyes áruházakat megbüntettek azért, mert bizonyos árukat akciósnak (rendkívül olcsónak) hirdettek meg, és mire bizonyos vevők az üzletbe érkeztek, nem volt már abból az akciós áruból, mert túl kevés volt belőle. Ez az akció útján való vevőcsalogatás rosszaságára mutat rá. Manapság az üzletek reklámkiadványaikon általában a "készlet erejéig" kifejezést alkalmazzák, valószínűleg a hasonló büntetés elkerülése végett.
Maga az akció jó dolog abban az esetben, ha megromlana az áru az akció meghirdetése nélkül, hiszen így éppen a pazarlást kerüli el az áruház. Azt mondhatjuk, hogy bizonyos mennyiségű reklámkiadvány még áldásos is lehet ebben az esetben. Az esszém csak a felesleges pazarlás ellen íródik. És a reklámkiadványok vizsgálata során egyéb pozitív dolgokat is felfedeztem. Például azt, hogy az egyik reklámújságra az volt ráírva, hogy újrahasznosított papírból készült. Ugyanennek a reklámújságnak viszont van egy negatívuma is: az, hogy túl nagy a terjedelme, 12­-14 lap. Így tehát valójában nem tudom, hogy ez az újság környezetbarát-­e vagy nem. Egy másik reklámújságon is úgy vélem, pozitív dolgot fedeztem fel. Mégpedig azt, hogy a magyar (helyi) termékeket emblémával jelezte. Ezt pedig azért ítélem környezetbarátnak, mert a helyi termékeknél általában kisebb a szállítási költség, és lehetnek emberek, akik ennek tudatában vásárolnak. Van viszont egy széles körben elterjedt szokás, amiről azt gyanítom, hogy rossz. Ez pedig az, hogy az áruházak árui árának a vége sok esetben 9­-el vagy 99-­el végződik. Ezt pedig bizonyára azért teszik, mert ha eggyel több forintba kerülne az áru, akkor állítólag az emberek szemében túl drágának tűnne. Ennek a gyakorlatnak viszont a pénztárnál hátránya is lehet, illetve ez általában nem is olyan esztétikus nekünk, mint a kerek számok. Valószínűleg nem járnának rosszul azok a boltok, ahol kerek számokat alkalmaznának. Mert bízok az emberek józan eszében, hogy tudják a különbséget a 199 és a 200 forint között (különösen 2009-ben Magyarországon, ahol az 5 forint a legkisebb pénz, és hagyományos módon kerekítenek).
A reklámkiadványok vizsgálata során még a következő dolog szúr szemet: sok helyütt áthúzva megjelenítik az áru állítólagos régi árát (amit nem hiszek el feltétlenül, hiszen állítólagos) az új, olcsóbb, nagyobb betűkkel írt árral egyetemben. Ez a vásárlóban azt a pszichológiai hatást válthatja ki, hogy az áru megvétele esetén különösen sokat tudna spórolni. Az, hogy ez a gyakorlat jó­-e vagy rossz, attól függ, hogy igazat mondanak-­e a reklámkiadványok a régi árra vonatkozóan, és hogy nem követnek el úgynevezett "előre megfontolt szándékkal" elkövetett árcsökkentést. Ezeket a dolgokat magánnyomozók valószínűleg ellenőrizni tudnák, ajánlom is figyelmükbe a témát.
A reklámkiadványok gyártása során még a következő dolgokra figyelhetnének oda jobban: arra, hogy minél jobban spóroljanak a festékanyagokkal, hiszen láttam olyan reklámkiadványt, amiben túl sok volt a fekete szín, pedig fehéren is lehetett volna hagyni talán.
Többféle javaslattal álltam tehát elő a reklámkiadványokkal kapcsolatban, amiből válogatni lehet. A legjobb lenne, ha kommunikáció útján a reklámszakemberek és a környezetvédők olyan egyetértésre jutnának, hogy az emberiség sorsa szempontjából mindinkább megérje.

MI KELL A SIKERHEZ?

Véleményem szerint a szemétposta csökkentésének sikeréhez elsősorban nyilvánosság kell, az, hogy sokat kommunikáljanak erről a témáról, illetve legyenek, akik a kezükbe veszik az ügyet. De ebben a fejezetben egyéb tanácsokat is igyekszek nyújtani azért, hogy a reklámkiadványok csökkentése sikeres legyen. A sikerhez nem árt magunk előtt látni a célunkat pontokba szedve:

(1) azok az emberek, akik nem kérnek reklámkiadványokat, tegyenek megfelelő cimkét a postaládájukra
(2) a reklámkiadványok terjesztői ahhoz tartsák magukat, ami a postaládákon lévő cimkéken van
(3) az áruházláncok csökkentsék a reklámkiadványaik környezetvédelmi költségét, például a terjedelmét
(4) az állam pedig az információk ismeretében döntsön az emberiség érdekében

Ezek a célok eléréséhez tehát nyilvánosság kell, amihez népszerűsíteni kell a témát, amihez ez az esszé például megfelel. De jól jönnének munkatársak is, akik elviszik a cimkéket a megfelelő helyekre, hiszen a cimke az embereknek maguktól kevésbé jut eszükbe. Illetve jól jönne az, ha sikeres tárgyalásokat és megállapodásokat lehetne kötni az áruházláncokkal a környezetvédelem érdekében. Ehhez pedig kapcsolatba kell tudni lépni velük.
Talán elegendő érv lenne nekik a tárgyalásokhoz ez az esszé, de ha nem, akkor további kutatások, dokumentációk talán meggyőznék őket. Ha egyetemi tanár lennék vagy ilyesmi, diákjaimnak ki is adhatnék ilyen kutatásra javasolt témákat, most valami ehhez hasonlót teszek: ezeket megtehetem én vagy valaki más, ha szükséges. Ezek pedig a következők:

-­ kérdőíves kutatás a vásárlási szokásokról, és pl. arról, hogy ki hogyan csökkentené a pazarlást
-­ adatgyűjtés és számítások a pazarlás rossz voltának hangsúlyozására (pl. erdőirtások emiatt)
-­ költségvetési kutatás a reklámkiadványok terjedelméről
-­ magánnyomozói kutatás a "régi ár" valódiságáról
-­ bizonyítékkeresés a cimkék áldásos volta mellett
-­ a reklámkiadványok helyetti környezetbarátabb hirdetési módszerek utáni kutatás
-­ és természetesen bármi, ami hozzájárul a környezetvédelmi és erkölcsi sikerhez, bárki ötleteiből

UTÓSZÓ

Én az esszémet mint a téma iránt különösen érdeklődő laikus írtam meg, de úgy tudom, hogy az ilyenek ugyanúgy hozzá tudnak járulni a környezetvédelem sikeréhez, mint a szakemberek. És ha nekem nem sikerülne elérnem a célomat, ajánlom figyelmébe a témát a nálam szakképzettebbeknek, mivel a pazarlás nagymértékben károsítja a környezetet.

Jogi nyilatkozat:

Az eredeti 2009. július 27-i változat jogi nyilatkozata szabadon terjeszthetővé tette ezt a könyvnek nevezett esszét az internetes terjesztés kivételével, de csak változatlan formában és a szerzőt feltüntetve. 2012. május 19-én a dokumentum szövege a Free Eco Web Services honlap része lett, ezért a jogállása közkincs lett. A dokumentumot megformázó HTML kódok egy részére viszont a Free Eco Web Services copyright és licensz feltételei vonatkoznak, amelyek ennek a fájlnak a végén is olvashatók.

Fekete Árpád - A reklámanyagok pazarlása ellen

2009. augusztus 11. (a PDF verzió dátuma)

2012. május 19. (javítva és megosztva HTML-ben)

ELSŐ RÉSZ: Bevezető

Ennek az esszének az írásának idején a postaládáinkba hetente túl sok kéretlen reklámanyag érkezik, és ez az összes háztartásra kivetítve nagymértékben pazarolja környezetünk erőforrásait, és szennyezi a környezetet. Ilyen reklámanyagok közé tartoznak a szórólapok, az üzletláncok reklámújságjai, politikai hirdetések és a névre címzett levélküldemények. Ez az esszé azért íródik, hogy ennek a pazarlásnak a minél inkábbi lecsökkentéséhez járuljon hozzá, a bolygónk és az emberiség jövőbeli jobb sorsa érdekében. Hiszen köztudomású, hogy a bolygónk a népességnövekedés és a tudományos, gazdasági fejlődés miatt nehezen megjósolható útra lépett, amit veszélyesnek tartunk. Ehhez a reklámanyagok pazarlása is hozzájárul. A környezetvédelem szempontjából a reklámanyagok mennyisége az, ami leginkább bántja a lelkiismeretünket. Hiszen egy héten sok esetben több reklámanyagot kapunk, mint amennyi újságot szándékosan megvásárlunk. Így van ez Magyarországon és az USA­-ban, illetve feltehetőleg a legtöbb "fejlett" országban. (Magyarországon 2010. szeptember hónapban megmértem, hogy mennyi reklámanyagot kapunk a politikai hirdetések kivételével abban a kisvárosban, ahol lakom, és azt kaptam, hogy 1,45 kg-ot. Ez egy évre kivetítve 17,4 kg. Más országokban hasonló a helyzet.)
Egy háztartás papírfogyasztására nézve ez nagyon jelentős tételt alkot, aminek meg kell látszódnia világméretekben is. Mivel a papír jelenleg főként fából készül, könnyen el tudjuk képzelni, hogy ezért sok fát kellett kivágni. Közismert tény, hogy a trópusi esőerdők mennyisége drasztikusan lecsökkent az utóbbi évtizedekben az erdőirtások következtében, ha elsősorban nem is a papírtermelés miatt vágták ki őket. Mindenesetre a papírtermelés miatt is fogyhat az erdők mennyisége. Pedig a környezetvédők körében elismert, hogy az erdők jótékony hatással lennének a környezetünkre, például védenék a talajt és tisztítanák a levegőt. Nem tudjuk, hogy milyen következményekkel járna az erdők arányának további csökkenése, de nagyon valószínű, hogy a bolygónk levegőjének tisztasága romlana, és egyéb nehezen megjósolható veszélyeknek lenne kitéve a Föld élővilága. Egyébként a papírgyártás a faanyag mellett energiát, vizet és vegyszereket is felhasznál, ami nem elhanyagolható. A reklámanyagok nyomtatása során pedig energiát és festékanyagokat is használnak.
Ha nincsenek szelektíven gyűjtve a reklámanyagok, elolvasásuk után vagy anélkül a szemétbe kerülnek, és ott szennyezik a környezetet. Nyilvánvalónak látszik tehát, hogy a reklámanyagok károsak a környezetünkre, és így az emberiségre. Ez ellen pedig talán nem is lenne olyan nehéz tenni valamit, ez adja a motivációt az esszé megírásához. A reklámanyagok mennyiségének jelentős csökkentésével a környezetünk romlását is valamekkora mértékben fékezhetnénk. A reklámanyagokat lehetne, sőt ajánlatos szelektíven gyűjteni és újrahasznosítani is, de ez nem annyira környezetkímélő megoldás, mintha a reklámanyagok egy részét le sem gyártanák. Egyrészt azért, mert az emberek egy része valószínűleg úgysem fogja szelektíven gyűjteni a papírt, másrészt azért, mert az újrahasznosítás is valamicskét szennyezi a környezetet, hiszen nemcsak papírról van szó a reklámanyagok esetében, hanem a felhasznált vegyszerekről, festékanyagokról, vízről, és energiáról is. Ezért ebben az esszében ragaszkodni fogok a le sem gyártás filozófiájához. Ezzel az írással példát is szeretnék mutatni, hogy a környezetkímélő módszerek legtisztább útja ez, amely módszert vagy filozófiát át lehet ültetni más területekre is, például arra, hogy a napi élelmiszerek csomagolását vagy annak egy részét megspórolják valamilyen módszerrel. A reklámanyagok sokaságának a környezetkárosításon kívül egyéb hátrányai is lehetnek, amelyek a lakosságot közvetlenül érintik. Az egyik ilyen hátrány az, hogy amennyiben a polgár nem gyűjti szelektíven a reklámanyagokat, akkor az ő szemétdíjába számítanak bele, és ez nem igazságos, mert nem ő termelte ezt a szemetet. Ha pedig nem dobja a szemétbe, hanem szelektíven gyűjti, akkor pedig elveszi az idejét. De ha nincsenek otthon a lakók, akkor sem a szemétbe dobni, se szelektíven gyűjteni nem tudják. Ha nyaralni mennek, és nincs valamilyen közeli ismerősük akire rábízhatják a postaládájuk ürítését, akkor az hamar megtelik, és a betörők könnyen rájöhetnek, hogy hova érdemes betörni. Erre tessenek vigyázni! Egyébként pedig még az lehet a hátránya a reklámanyagoknak, hogy a hirdetőknek pénzébe kerül legyártani azokat, tehát valós gazdasági hátrányról lehet szó, ott ahol nem olvassák el őket. Ez az esszé az ilyen reklámanyagok pazarlása ellen ismertet módszereket, és megkísérli segíteni ezen módszerek gyakorlatba való átültetését.

MÁSODIK RÉSZ: Postaláda­cimkék

Sok ember igényli a reklámanyagokat. Mert a reklámanyagokban benne van, hogy mit, mikor, és hol lehet olcsóbban megvásárolni. Illetve olyan árukat reklámozhatnak bennük, ami az embernek nem jutna eszébe magától, hanem így szerez piacot magának az áru. Ez az áruházaknak komoly üzleti érdeke, ez már érthető. Viszont sok embernek az idő többet ér, mint a pénz, és ők általában a legközelebbi boltokba mennek megvenni az árut. Ezeknek az embereknek általában nincs szándékában olyan árut venni, amire csak egy reklámkiadvány miatt gondoltak, és közülük sokan nem bánnák, ha csökkentenék a pazarlást a környezetvédelem érdekében. Létezik már egy módszer, amivel néhány helyen csökkentik a reklámanyagok pazarlását. Ez pedig az, hogy azok az emberek, akik nem kérnek reklámanyagot, kitesznek egy cimkét vagy kiírást a postaládájukra, ami jelzi, hogy reklámanyagot nem kérnek. Ezzel sok esetben el is érik a célukat, főleg az olyan országokban, ahol ezt még támogatják is. Sok esetben viszont nem használ a címke vagy kiírás. Itt most nem a névre címzett, postán érkező reklámanyagokról van szó ­(bár lehetne arról is)­ hanem arról az esetről, amikor az áruházláncok reklámújságjainak terjesztői figyelmen kívül hagyják a cimkéket. Ezt például azért tehetik, mert a kevés fizetésüket az elterjesztett reklámkiadványok arányában kaphatják. Sok esetben egy emeletesházban nem is teszik be a postaládákba a reklámkiadványokat, hanem leteszik mondjuk a lépcsőre. Ez ellen lehet egyénileg is harcolni, az áruházak felé való egyre agresszívabb kérelmekkel, illetve több lakó által kiragasztott cimkék passzív kampányként való funkcionálásával. Ám nagyobb a valószínűsége, hogy egy szervezettebb, globálisabb kampány hozza meg a sikert, mégpedig a globálisabb sikert a pazarlás csökkentése területén. Két dologért lehet kampányolni ezen a területen: az egyik, hogy minél többen ragasszanak ki reklámanyagot tiltó cimkét, a másik, hogy az áruházak tartsák is be azt, ami a kiragasztott cimkéken áll. Az elsőt kezébe veheti egy környezetvédő szervezet vagy akár az állam, a téma népszerűsítésével, vagy akár minden olyan ember választás elé állításával, aki reklámkiadványokat szokott kapni, hogy ezután kiragasztja­-e az említett cimkét. Erre rá lehetne segíteni azzal is, ha a reklámanyagok szerepelnének az interneten is, és akkor növekedhetne a cimkét kiragasztók tábora, mivel az internetjükön keresztül úgyis megismerhetnék az üzlet kínálatát, és nem lenne szükségük a reklámkiadványokra papír formájában. A második, a cimkéken álló tiltás betartatása nem tűnik annyira könnyű dolognak. Ehhez az kellene, hogy az összes kézbesítőnek utasításban ki legyen adva, hogy ahhoz tartsák magukat, ami a postaládán jelezve van, de ha közérdekű információ lenne a hirdetések között, azt mégis dobják be (persze a fizetésük úgy módosulna, hogy kielégítő maradna). Ez az utasítás valószínűleg érdekében állna az áruházláncoknak is, mert a felcimkézett postaládák esetében a reklámanyagok előállítási költsége valószínűleg nagyobb lenne, mint a belőlük származó haszon. Az egyes áruházak tehát külön-­külön utasíthatják az egyébként gyakran közös terjesztőiket, hogy ahhoz tartsák magukat, ami a postaládákon levő cimkéken áll. Ám ha valamelyik áruház mégsem állna kötélnek a környezetvédők biztatására, akkor bonyolódna a helyzet, hiszen a terjesztők a reklámkiadványokat általában egybehajtva terjesztik. Remélhetőleg mégis belemegy minden áruházlánc a dologba, és a terjesztők a környezetvédelem szempontjait követik, de talán szükség lehet az állam beavatkozására is. Egy olyan törvény, ami tiltja a cimkézett postaládákba való reklámanyagok juttatását, nem lenne életképes, mert pitiáner ügyekkel foglalná le a bíróságokat, és az sem lenne bizonyítható, hogy a postaládába az adott üzletlánc terjesztői vagy esetleg huligánok dobálták be az adott üzletlánc reklámanyagait. Ezért az állam más módon avatkozhatna be ebbe az ügybe: mégpedig úgy, hogy a reklámkiadványokat megadóztatja valamilyen formában. Lehet az adó a reklámkiadványok mennyiségével egyenesen arányos, de lehet a lakosság bizonyos létszámán (akik reklámkiadványt elfogadnak) felüli mennyiségnél gyorsan növekedő. A legyártott reklámkiadványok mennyiségét például a gyártás helyszínén tudná ellenőriztetni az állam. Így az üzletláncok késztetve érezhetnék magukat arra, hogy kevesebb reklámanyagot bocsássanak ki, és ha a hasznukat meg akarják tartani, akkor az lenne nekik a legkézenfekvőbb megoldás, hogy tényleg onnan spórolják ki a reklámanyagokat, ahol cimke van kitéve. Így a postaláda­cimkék elmélete készen áll, már csak meg kellene valósítani szélesebb körben.

HARMADIK RÉSZ: Névre címzett reklámlevelek

2009-2012-ben: A névre szólóan, postán érkező reklámlevelek az USA­-ban gyakoribbak, mint Magyarországon. Míg Magyarországon inkább a szupermarketek címzetlen reklámújságjai teszik ki a szemétposta zömét, addig az USA­-ban a névre címzett reklámlevelek jelentenek olyan nagy problémát, ami ellen védekezni is érdemes. Az ellenük való védekezésre külön honlapok alakultak az USA-­ban, amik olyan szolgáltatást reklámoznak, hogy pénzért elintézik a reklámlevelek mennyiségének lecsökkentését. Ezt pedig úgy teszik, hogy kapcsolatba lépnek azokkal a cégekkel, amelyek ezeket küldik, és letiltják a kliens címét a címzettek listájáról egy fix időszakra. A cégek állítólag szívesen veszik ezt a letiltást, hiszen ezután megspórolják az adott címen a reklámlevél gyártási költségeit. Ezt a letiltást megtehetné az egyén is, de sok idejébe kerülne, míg mindenhonnan letiltja a reklámküldeményeket, bár van néhány kisebb lépés amivel elég sokat tudna csökkenteni. Ha valakinek Magyarországon lenne túl sok ebből a fajta levélszemétből (ami nem jellemző), annak ajánlom egy környezetvédelemmel foglalkozó magyar jogász, Kalas György írásait.
A kéretlen reklámlevelektől való megszabadulásnak bizonyos országokban van egy másik módja is, amit úgy hívnak összefoglaló néven, hogy Robinson-­lista. Ez úgy működik, hogy azok az emberek, akik nem akarnak reklámot kapni, feliratkoznak erre a listára, és akik reklámoznak, a listára tekintve látják, hogy hova nem szabad reklámot küldeniük. Ennek viszont az a hátránya lehet, hogy ha a Robinson-­lista publikus a cégek számára, akkor többen tudomást szerezhetnek az adott címekről, és jogtalanul küldhetnek oda reklámlevelet.
Mi lehet tehát a legjobb megoldás a névre címzett reklámlevelek ellen? Valószínűleg technikailag meg lehetne oldani, hogy egy cég leellenőrizhesse egy központi számítógépes szerveren, hogy egy általa megadott névre és címre szabad-­e reklámlevelet küldenie vagy nem, a Robinson­-listához hasonlóan. Egyébként pedig valószínűleg az a legjobb megoldás, ha a különféle reklámanyagoktól védő elérhető megoldások kombinációját alkalmazzuk, és minél inkább titokban tartjuk a postacímünket.

NEGYEDIK RÉSZ: A mennyiség általános csökkentése

Mint már említettem, a reklámanyagokban az a legkörnyezetkárosítóbb, hogy túl sok van belőlük. Az előzőekben a reklámanyagok mennyiségének szelektív csökkentésére mutattam példákat, most viszont keményebb fába vágom a fejszémet. Azt próbálom megmutatni, hogy a reklámanyagokból úgy általában nem kellene olyan sok, mert túl nagy a reklámújságok terjedelme, és terjesztési gyakorisága. De még előtte meg kell említenem, hogy van viszont valami, amit nem ítélek környezetkárosítónak a reklámkiadványokban. Ezek pedig a megfelelő akciók, azaz a rendkívül olcsó áron kínált áruk. Ezeket abban az esetben nem ítélem környezetkárosítónak, ha az akciót azért hirdették meg, mert az akció nélkül lejárna a meghirdetett áruk szavatossága. Hiszen így éppen a lejárt szavatosságú áruk pazarlását kívánja megakadályozni az áruház. Ha viszont az akciót azért hirdetik meg, hogy a vevőt becsalogassák az üzletbe, hogy ekkor esetleg más árukat is vegyen, akkor már nem ítélem környezetbarátnak az akciót. De éppen az a baj, hogy az áruházláncok reklámújságjai nem csak akciós árukat tartalmaznak, hanem az egész áruház kínálatának jó részét. Ezt pedig azért teszik, hogy a vevő kívánja meg az adott árut, illetve otthonról választhassa ki azt, amit vásárolni szeretne, és azt, ahol vásárolni szeretne. Így tulajdonképpen egy verseny is kialakul az áruházláncok között, hogy a vevőket magukhoz csábítsák. Ez pedig tovább gerjesztheti a reklámkiadványaik terjedelmének és mennyiségének növelését, hiszen ha egy áruházlánc úgy döntene, hogy nem ad ki reklámanyagot, attól kellene tartania, hogy más áruházláncok fölékerekednek a piaci versenyben. (A verseny tisztán látható formában is megmutatkozik abban a reklámújságban, amelyik egy másik üzlet áraihoz hasonlítja az övéit.) Egy jól szervezett társadalomban nem lenne szükség ennyi reklámanyagra. Ha megállapodással csökkentenének ezen a versenyen, akkor csökkenthetnék a reklámkiadványok terjedelmét. A reklámkiadványok mennyiségének az általános csökkentése környezetvédelmi szempontból különösen indokolt lenne, hiszen így automatikusan nagy környezetvédelmi haszon lenne elérhető, hiszen sok kicsi sokra megy. Az áruházakat jó lenne erről meggyőzni valahogyan. A meggyőzés első hulláma az a környezetvédelmi megfontolás, amit már említettünk. Mivel az áruházláncok vezetői is emberek, van esélyünk rá hogy pusztán ezzel az érvvel sikereket érjünk el náluk. A meggyőzés másik lehetősége a gazdasági megfontolás. Egyrészt az áruházaknak gazdaságilag megérheti az, ha úgy reklámozhatják magukat, mint akik mindinkább környezetvédők. Másrészt ha több tudásunk lenne arról, hogy az emberek milyen szempontok szerint választanak áruházat a vásárlásukhoz, akkor egy megfelelő kutatással talán bebizonyosodhatna az, hogy a reklámkiadványok bizonyos lapjai nem érik meg gazdaságilag. De addig is vegyük csak fontolóra, hogy szükséges­e az, hogy az áruházláncoknak ilyen nagy terjedelmű reklámújságjai legyenek. Nézzük csak meg, milyen más üzletek lehetnek még egy városban, és adnak­-e ki reklámanyagot. Egy városban sok olyan kis élelmiszerüzlet lehet, ami nem ad ki reklámkiadványt, és a vevői általában az adott városrész lakosai közül kerülnek ki. Vannak még egyéb tematikus kis üzletek, a papírbolttól, könyvesbolttól kezdve a ruházati üzleteken át az éttermekig, amelyek szintén nem adnak ki reklámanyagot. Itt az üzletek elhelyezkedése és az általános áraik elegendőek ahhoz, hogy a vevő választani tudjon. Sok reklámanyagot kiadó áruház központi helyen helyezkedik el a városban, így követni tudná ezek gyakorlatát. Más áruházláncok viszont a város szélére szeretnek települni, és van olyan is, amelyik külön buszokat indít a vásárlók részére a város szélén lévő üzletébe. Az ilyen áruházakat már nehezebb lehetne meggyőzni arról, hogy ne adjanak ki olyan sok reklámújságot, hiszen az ember nem szeret zsákbamacskáért kiutazni a város szélére. Így az áruházak közötti megállapodást a versenynek és a reklámkiadványok terjedelmének csökkentéséről nehézkes lenne véghezvinni (bár nem tűnik lehetetlennek). Itt is inkább ahhoz az eszközhöz lehetne fordulni, amit a postaláda­-cimkés fejezetben már említettem, ez pedig a reklámkiadványok megadóztatása. Ha a reklámkiadványokra fordított összeg meghaladná a belőlük származó haszon értékét, akkor az üzletek máris arra lennének ösztökélve, hogy csökkentsék a reklámkiadványaik mennyiségét. Tehetik ezt úgy is, hogy támogatják a postaládákon a reklámanyagokat tiltó cimkéket, de úgy is, hogy kevesebb lapból álló reklámkiadványokat bocsátanának ki, vagy ritkábban küldenének reklámkiadványokat. Az állam az adó mellett a törvényhozást alkalmazhatja még szervező erőként. Például lehetne olyan törvény, hogy egy áruházlánc nem juttathat mondjuk négy oldalasnál terjedelmesebb reklámkiadványt hetente a postaládákba. De az adó jobbnak tűnik mint a törvény, egyrészt azért, mert az államnak bevétele származna belőle, másrészt azért, mert meghagyná az áruházláncok szabadságát abban a kérdésben, hogy mennyi reklámkiadványt adnak ki. Ezzel talán néhány lapot ki lehetne spórolni a reklámújságokból, illetve esetleg ritkábban kapnánk reklámanyagokat. Ez tehát mennyiségi változást jelent, a rendszer maradhatna a régiben. De később, ha romlik a Földünk állapota, lehet, hogy sem ez, sem a postaládacimkék nem lesznek elegendők, hanem rendszert kell váltani.

ÖTÖDIK RÉSZ: A pazarló rendszer felváltása

A reklámkiadványok mennyisége nem volt mindig ilyen nagy mértékű, és akkor is megéltek valahogy az emberek. Valószínűleg a Föld jövőjében sem lesz mód ilyen nagymértékű pazarlásra. Jobb lenne előbb változtatni ezen a pazarló rendszeren. Ez a változtatás kis lépésekkel indulhat, de egy nagyobb cél, a fenntartható társadalom felé kell tartania. Már léteznek is olyan megoldások, amelyek elkerülik a reklámanyagok alkalmazását. A legegyszerűbb ilyen a hagyományos piac. Míg a szupermarketek a reklámújságjaikban lapokat pazarolnak el arra, hogy mennyibe kerül ott a paprika és az ilyesmik, a piacon ilyen nem létezik, hiszen ugyanazon a piacon sok kisebb árus sokféle, és változó áron adhatja a zöldségeket. Sőt, a piacon nejlonzacskóba sem kell tenni a portékát, hanem a vásárló állandó edényébe is lehet. A piacok támogatásával a reklámújságok pazarlása is csökkenthető lenne például úgy, hogy az állam a reklámújságokat megadóztatja, és az ebből bejövő pénzből a hagyományos piacokat támogatja, hogy az áraik közismerten kisebbek legyenek, mint a túl sok reklámújságot kiadó szupermarketeknek. Azokat az üzleteket, kisboltokat is támogathatja az állam, amelyek nem adnak ki reklámkiadványokat. A piacok esetében a kistermelők veszélyben vannak, hogy elnyomja őket a mezőgazdasági tömegtermelés. Ezt viszont érdemes megakadályozni, mert a kistermelés biztosabb, függetlenebb alternatívát nyújtana, ha megfelelően támogatnák, hiszen az emberiségnek nem érdemes felégetni maga mögött azt a hidat, ami az egyes ember független életét biztosíthatja, ha esetleg a híd másik végén káosz, válság, veszedelem várna. Láttuk tehát, hogy a hagyományos piacok és a kis üzletek elterjedésével csökkenhetne a reklámanyagok mennyisége. Ezek egy központban is elhelyezkedhetnének, a szupermarketekhez hasonlóan, csak függetlenek lennének egymástól, mint ahogy a hagyományos piacon is függetlenek az egyes árusok egymástól. Mivel minden üzlet kicsi lenne ebben a piac­-bevásárlóközpontban, nem adnának ki reklámújságokat, csak a piac­-bevásárlóközpont helye és általános árai lennének azok, amik a vevőket oda csábítják. És ezen a helyen minden olyasmi kapható lenne, mint egy hagyományos szupermarketben. Láttuk tehát, hogy a fő problémánk a nagyobb áruházláncokkal van, mert ezek adnak ki reklámkiadványokat. A nagyság és kicsiség konfliktusa mellett észrevehető egy másik elv is, ami a reklámkiadványok mennyiségével kapcsolatos. Ez pedig a ritka vagy a drága áruknál fordul elő, mint például a számítógépes üzletekben, az antikváriumokban és a szabóságokban. Ez arról szól, hogy a vevő először a helyszínen kiválasztja és megrendeli az árut egy nagyobb választékból, majd várnia kell rá valamennyit, és néhány nappal később szállítják neki az árut. Itt nincs szükség reklámkiadványokra, mert a választék nagy, és úgyis a helyszínen (vagy akár az interneten) történik a választás. Ennek az üzleti modellnek az az előnye, hogy az eladónak nem kell készletben tartania az adott árukat, ezért talán olcsóbb árakat is biztosíthat vevőinek, mint egy olyan üzlet, amelyiknek a készletében kell tartania ezeket az árukat. Így nagyobb választék is lehet egy kisebb üzletben. Ezt a modellt általánosítani lehetne minden ritka vagy drága árura egy üzletben, amely üzlettípus neve például megrendelős bolt lenne. Itt lehetne olcsón televíziót, hűtőgépet, számítógépet, bútorokat, stb. kapni. Egy ilyen típusú bolt például elhelyezkedhetne a már említett piac­ bevásárlóközpontokban is. A célom tehát a reklámanyagok mennyiségének csökkentése, és ezeket a módszereket tudtam kiagyalni a pazarló rendszer felváltására: a kis üzletek támogatása és a megrendelősdi. Valószínűleg ezek nem tudják teljesen felváltani a szupermarketeket, de ha már az általam említett üzlettípusok aránya növekszik, akkor a reklámanyagok aránya csökkenhet... Természetesen az itt felvázolt ötletek a reklámkiadványoktól függetlenül hasznosak.

HATODIK RÉSZ: A környezetvédelem egyéb módjai

Esszém előző részeiben a reklámanyagok papírmennyiségének csökkentésére koncentráltam. Viszont másféleképpen is lehetne védeni a környezetet. A szelektív hulladékgyűjtést már említettem, de az azért nem tökéletes, mert nem automatikus, hanem az állampolgárok közreműködésére van szükség, és azért sem, mert a papírgyártáshoz nemcsak farostot, hanem jelentős mennyiségű vizet, energiát és vegyszert is felhasználnak. De a szelektív gyűjtés nemcsak kimenete, hanem bemenete is lehet a reklámújságoknak. Egy reklámújságon már tapasztaltam, hogy újrahasznosított papírra nyomtatták, ez egy jó módszer a reklámanyagok környezetszennyezésének csökkentésére. Sajnos, ennek a reklámkiadványnak a terjedelme túl nagy, ezért nem tudom, hogy valójában környezetkímélő­e az adott reklámkiadvány vagy nem. Egy másik reklámkiadványon pedig azt tapasztaltam, hogy emblémával jelzik a helyi (magyar) termékeket. Ezt pedig azért ítélem környezetkímélőnek, mert a helyi termékek vásárlása a megspórolja a szállítási benzinköltségeket, és ezáltal a kipufogógázokat csökkenti, és védi környezetünk atmoszféráját. Környezettudatos vásárlók hajlamosak ilyen szempontok alapján is árut választani. Ezeken kívül még azt lehetne alkalmazni a környezetvédelemért, ha minden reklámanyag nagyon takarékosan bánna a nyomtatáshoz felhasznált festékanyagokkal, tehát fekete háttér például nem fordulna elő bennük, csak fehér. És talán a festékanyagok minőségét is meg lehetne úgy választani, hogy minél inkább környezetkímélő legyen. A névre címzett reklámlevelek esetében pedig az lenne az ajánlatos, ha csak egyöntetűen papírból készülnének, átlátszó nejlon nem fordulna elő bennük, hogy könnyebben újra lehessen őket hasznosítani. Ezeket a környezetvédelmi lehetőségeket tehát ajánlom minden reklámanyag­-kibocsátónak, a fent említett lehetőségeken kívül.

HETEDIK RÉSZ: Civil lehetőségek

Ez az esszé megérintheti az egyéneket, a cégeket, az államot és a környezetvédő csoportokat is. Mégis az a leginkább valószínű, hogy először egy civil környezetvédő egyén vagy csoport fog időt szánni erre az ügyre, mint ahogy már szánt és szántak is. Ebben az esetben érdemes összefoglalni azt, hogy mit lehet tenni azért, hogy a fent említett célok és a reklámanyagok csökkentése megvalósuljanak. Ha valaki ezt az esszét olvassa, először is gondolkodjon el rajta, mert nem profi környezetvédő, csak egy lelkes amatőr írta. Ezért létezhetnek még más utak, módok, ötletek is, amelyek célra vezethetnek, és talán ennek az esszének a szerzője túlbecsülte, illetve alábecsülte egyes lehetőségek fontosságát. Ez a fejezet tehát inkább csak lehetőségeket, tanácsokat kíván nyújtani a környezetet védeni kívánó és azért tenni akaró embereknek, illetve egy összefoglalást nyújtani a környezetvédők fegyvertáráról. A környezetet védeni kívánó egyének és környezetvédő szervezetek ­- nevezzük most őket összefoglaló néven civileknek – egyik legfontosabb szerepe a meggyőzés. Ebben az esetben például az államot lehetne meggyőzni arról, hogy vezessenek be reklámadót, illetve alakítsanak Robinson-­típusú listákat. Ennek eszközei a kommunikáció, a levélírási kampány, a tanulmányírás, vagy akár helyszíni tüntetés is lehetnek. Hasonló módszerekkel lehetne meggyőzni az áruházláncokat is arról, hogy néhány lappal csökkentsék a reklámanyagaik terjedelmét. A meggyőzéssel szorosan összefügg a kutatás, amit a környezetvédők tehetnek. Ha egyetemi tanár lennék, akkor a diákjaimnak kiadhatnék kutatási témákat, most ehhez hasonlót teszek ebben az esszében. Az egyik dolog, amit kutatni érdemes az egy kérdőíves közvéleménykutatáshoz hasonló módszerrel történhetne, és témája az lenne, hogy ki mi alapján szokott vásárolni (az áruházak meggyőzésére), és ki hogyan csökkentené a pazarlást (hiszen amit csökkentene azt nem tartja fontosnak, pl. terjedelem, gyakoriság). A másik dolog, amit kutatni érdemes az egyszerű adatgyűjtés arról, hogy a reklámanyagok papírpazarlása hogyan szennyezi a környezetet, és mennyire károsak a hatásai (az emberek meggyőzésére). A harmadik dolog, amit kutatni érdemes, az a reklámkiadványok helyetti környezetbarátabb alternatívák utáni kutatás. Ezeken kívül természetesen lehetnek még más kutatási témák is, amik előremozdíthatják a reklámanyagok papírpazarlásának csökkentését, én csak lelkes amatőrként javasoltam három ilyen lehetőséget. A kutatás és a meggyőzés mellett van még egy fegyvere a környezetvédőknek: ez pedig a nyilvánosság és az embereknek az ügy mellé állítása. Ezt mindentől függetlenül már el is lehetne kezdeni megvalósítani. Az ügy mellett elkötelezett emberek cimkét vagy kiírást ragaszthatnak ki a postaládájukra, hogy reklámanyagot nem kérnek, és leggyakrabban kis üzletekben vásárolnának. Ennek már kampányhatása is lehetne. A környezetvédők feladata éppen az, hogy az ilyen emberek arányát növeljék. Erre nagyon alkalmas a téma ismertetése, gyakori cikkek és kommunikáció ebben a témában a médiában. A környezetvédőknek gyakran személyesen is van lehetősége megszólítani embereket, ekkor is lehet előhozni ezt a témát is. Illetve az interneten a nyilvánosság egész fegyvertára áll a rendelkezésünkre: internetes fórumok, szépen megalkotott lánclevelek, közösségi oldalak klubjai, illetve külön erre a célra felfuttatott honlapok. Úgy tűnik, hogy sokat lehetne dolgozni, munkát befektetni ebbe az ügybe, csak ember kell rá, és reménykedni kell, hogy sikeres lesz a reklámanyagok mennyiségének a lecsökkentése.

FÜGGELÉK: Tipikus taktikák kritikája

Ha már megírásra kerül ez az esszé, megemlíti azokat a tipikus taktikák kritikáját, amelyeket az áruházláncok alkalmaznak, ha nem is kapcsolódik ez szorosan a témához. Ezeket a reklámújságok vizsgálata közben lehet megtalálni. Kezdjük azzal, hogy sok esetben az tapasztalható, hogy az áruk ára 9-­re vagy 99-­re végződik. Ezt pedig azért teszik az áruházak, mert ha eggyel többe kerülne az áru, akkor a vevő szemében talán sokkal drágábbnak tűnne. Ez viszont nem esztétikusabb, mint a kerek számok, és talán a pénztárnál is problémákat okozhat. Mivel ez a gyakorlat már nagyon elterjedt, legalábbis Magyarországon, valószínűleg az emberek tudják a különbséget 1999 és 2000 forint között (különösen azért, mert Magyarországon 2009-ben a legkisebb pénz az 5 forint, és a hagyományos módon kell kerekíteni). Tehát a 9­-re végződő árak gyakorlata nem tűnik olyan jónak, mint amilyen mértékben alkalmazzák azt. A másik ilyen megkritizálható gyakorlat az az, hogy sok esetben a reklámkiadványokban áthúzva megjelenítik az áru régi árát, az új, nagyobb számjegyekkel írt árral egyetemben. Ezt pedig azért teszik, hogy a vevőben azt a pszichológiai hatást váltsák ki, hogy az áru megvétele esetén különösen sokat tudna spórolni rajta. Ezt a gyakorlatot úgy lehet megkritizálni, hogy néha talán az új ár sem elég olcsó. A gyakorlat pedig akkor tűnik helyesnek, ha nem hazudnak a régi árral kapcsolatban és nem is követtek el előre megfontolt szándékkal elkövetett magasabbról alacsonyabbra való árcsökkentést. Ezt egy magánnyomozó talán ellenőrizni tudná, ajánlom is a figyelmébe a témát, de a lényeg az, hogy túl sok ilyen áthúzást tapasztaltam a reklámkiadványokban ahhoz, hogy arra a gyanúra jussak, hogy ezt szándékosan teszik, a vevők pszichológiai befolyásolására.

UTÓSZÓ

Én az esszémet mint a téma iránt különösen érdeklődő amatőr laikus írtam meg, de úgy tudom, hogy az ilyenek ugyanúgy hozzá tudnak járulni a környezetvédelem sikeréhez, mint a szakemberek. Mikor 2012. május 19-én javítgattam ezt és a másik 2009-ben írt könyvnek nevezett esszémet, rájöttem, hogy megfelelő időráfordítással sokkal jobban is meg lehetne őket írni, hogy inkább tudományos publikáció jellegük legyen. Ezt további kutatások után lenne érdemes megtenni, ha lenne rá elég időnk. De éppen vannak annál fontosabb dolgok is.

JOGI NYILATKOZAT

Az eredeti 2009. augusztus 11-i változat jogi nyilatkozata szabadon terjeszthetővé tette a dokumentumot az internetes terjesztés kivételével, de csak változatlan formában és a szerzőt feltüntetve. 2012. május 19-án a dokumentum szövege a Free Eco Web Services honlap része lett, ezért jogállása közkincs lett. A dokumentumot megformázó HTML kódok egy részére viszont a Free Eco Web Services honlap többi részével azonos licenszfeltételek vonatkoznak.